2010-02-14 21:05 vasárnap #
Változnak az idők...? Kérdezem, hiszen idén először tűnt fel, hogy a mai nap nem olyan, mint amilyennek sokan szeretnék. Évekkel ezelőtt valaki (vagy valami) gondolt egyet, és úgy határozott, hogy beoltja kis hazánk népébe is a Valentin nap néven elhíresült jelenséget. Ez a nyilvánvaló üzleti okokon kívül némi kettősséget hozott az életünkbe, hiszen voltak olyanok, akik két kézzel kaptak utána könnyen elfogadták, és voltak, akik nem értették, hogy kerül ez a "hagyomány" hozzánk.
Mindezektől függetlenül a Valentin nap burjánzott, és azt lehetett tapasztalni, hogy alig csengett le a karácsonyi szeretetroham, meg a szilveszteri pezsgőfürdő, máris új lázban égett az ország. Lépten-nyomon piros és rózsaszín plakátok, hirdetések, akciók, ajánlatok jelezték, hogy itt az ideje megmutatnunk, mennyire nagyon odavagyunk a párunkért.
Félreértés ne essék, nem az a bajom ezzel az egésszel, hogy meg kell mutatni, mennyire szeretjük a párunkat. Ezt ugyanúgy megtesszük az év bármelyik napján, és ezzel nincs semmi baj. A baj az, hogy sokan úgy állítják be, mintha nem létezne másik nap, amikor ezt megtehetjük. Akárcsak a fentebb is említett karácsonynál - de ez egy másik történet.
Nade visszatérve az eredeti gondolatra. Az idei Valentin nap előtt lényegesen kevesebb hirdetés tolta az arcomba az "ünnepi hangulatot", és azokban a körökben, ahol forgok, sokkal több Valentin-ellenes szót lehett hallani, mint amennyien pozitívan említették volna. Következésképp vagy a társaság változott meg, vagy az emberek véleménye változik a Valentin nappal kapcsolatban. Ismét mondom, nem azzal van a bajom, hogy "ennek is van napja", hiszen az ünnep erről szólnak. A baj az, ha kevesebbnek tartanak azért, mert nem sodródok a tömeggel - ami a jelek szerint egyre kisebb lesz.
2010-01-26 12:04 kedd #
Megállt a keze a billentyűzet fölött, de ettől eltekintve nem mozdult. Mereven bámult maga elé, és érezte, ahogy zsigereiből lassan előkúszik az ismerős fagy. Szinte észrevétlenül áradt szét tagjaiban a bizsergés, és bár most még megállíthatta volna, mégsem tette.
"Kértem tőle, hogy ne tegye" - ez a gondolat zakatolt benne, ahogy felemelte szemeit, és az idétlenül vihogó férfi tekintetét kereste. Nem szerette az ilyen tréfákat, és bár a többiek nem értették, miért marad távol, tiszteletben tartották a kérését. Egyedül Carter nem tudta megállni, hogy ne dobálja "észrevétlenül" apró tárgyakkal a szomszédos asztaltól. Hol egy kapocs, hol egy törött hegyű ceruza landolt a keze mellett, vagy épp a feje búbján, és szinte azonnal felhangzott az idegesítő vihogás.
A világ hangjai eltompultak körülötte, és már csak a fülében doboló vért hallotta. Szemei csak a Cartert látták, amint a férfinak arcára fagy a vigyor, és először elnémul, aztán arca elszürkül, és a kezével önkéntelenül a torkához kap. Kikerekedett szemei kétségbeesetten keresik a kollégák tekintetét, de azok csak a tompa puffanásra kapják fel a fejüket, ahogy a vonagló test elterül az asztala mellett, és kapálózó keze lesodor egy ceruzatartót az asztalról.
Mindenki Carteren próbál segíteni, csak egyetlen ember ül mozdulatlanul az asztalánál, tekintete lassan kitisztul, és a környezet zajai az idegszálaiba csapódnak, ahogy a fagy visszahúzódik, és a vér dübörgése is alábbhagy. Egy másodperc tétovázás után megindulnak ujjai a billentyűzet fölött, hogy befejezzék az elkezdett levelet.
- ezt csak úgy kitaláltam, mielőtt bárki bármilyen következtetést levonna -
2009-12-18 21:22 péntek #
Régen lelkendeztem már film miatt, de azt hiszem, elérkezett az idő, hogy újra megtegyem. Tegnap volt szerencsém megnézni az Avatart, a lehető legütősebb verzióban, IMAX moziban. Már az első bemutató felbukkanásakor lehetett sejteni, hogy az akkor padlóra koppanó állkapcsok tulajdonképpen természetes reakciók, és a film nézése közben ez a hatás tovább fokozódott.
A történetről most nem fogok írni, mert ugyan egy kicsit kiszámítható, de nagyon jó sztorit talált a 11 év után íróként és rendezőként visszatérő James Cameron, de számomra nem csak ez volt a lényeg. Ha információim nem csalnak, akkor már jó ideje megszületett Cameronban az ötlet, de várt, amíg a technika odáig fejlődik, hogy olyannak teremthesse meg ezt a világot, amilyennek megálmodta. A filmet nézve úgy gondolom, megérte várnia.
Valahányszor megnézek egy filmet, amit jócskán megpakolnak számítógépes animációval (persze lassan minden film ilyen lesz), mindig azt gondolom, hogy hihetetlen szintre fejlődött a technika, és olyan szinten összeolvad a valóság és a trükk, hogy szó szerint nem lehet megmondani, hol a határ. Olyankor azt gondolom, hogy igen, ennél jobban nem lehet...de most ismét tévedtem. Az Avatar olyan képi világot mutatott fel, ami számomra újabb mérföldkő, és egyben a jelenlegi csúcs ebben a kategóriában.
Egyébként is gyengém a fantasy és sci-fi világa, de ha ez még olyan profi szinten kerül a vászonra, ahogy azt tegnap láttam, akkor teljes a gyönyör 
A környezet, ami a történet helyszínéül szolgál, olyan csodálatos lényekkel van teli, hogy egyenként megérnének egy bejegyzést. A látvány magával ragad, és a film végével nagyon erős az érzés, hogy az ember visszamenjen abba a csodvilágba, szinte szokni kell újra a valóságot. Persze ehhez minden bizonnyal kellett az IMAX hatása is.
Egy szó, mint száz, minden sci-fi és fantasy rajongónak melegen ajánlom az Avatart, de mindenki másnak is, aki ki akar szakadni kicsit a megszokott környezetből, és unja már, hogy a helyén van az állkapcsa... 
2009-12-09 20:18 szerda #
Éjjeleken át vándorolt a sötétség lepte városban, karmaival néha megkoccolta a nedves macskaköveket. Bajszával, mint az összes idegszálával érzékenyen figyelt a legapróbb neszre is. Egy egér surrant át a kihalt, sötét utcán, de figyelmét ez sem kerülhette el. Fürgén kerülgette a kukákat, átugrott egy kerítésen, majd egy pillanatra meghúzta magát egy autó alatt. Az utcán most semmi nem moccant. Még két sarok, és megérkezett. Megállt a ház előtt, és felnézett.
Az épület falán borostyánlevelek csillogtak esőáztatva az utcai lámpák fényében, az ablakokban a gyertyafény hívogatóan intett felé. Közelebb lopakodott, és beleszimatolt a levegőbe. Az ázott város ismerős szagán át is érezte az étel illatát, és hallotta a halk beszédet. Egy ugrással a kerítés tetején termett, hogy aztán a túloldalon puhán landoljon egy terebélyes orgonabokor mellett. Már a fal mellett lépkedett, puhán, de minden idegszálával a környezetre figyelve, amikor neszt hallott. Behúzódott az árnyékba - épp időben.
Hirtelen felpattant az ajtó, és egy alak lépett ki rajta. Bár kifelé lépkedett, de befelé figyelt, és visszafogott hangon válaszolgatott valakinek. Néhány lépés után megállt, és letett valamit. Körülnézett, majd visszatérve a házba, becsukta az ajtót maga után.
Az árnyék jótékony takarásában meghúzódva várt egy kicsit. Az alakot már sokszor látta, és bár nem tartott tőle különösebben, mégsem ment soha közelebb. Az éjszaka volt az otthona, az árnyak voltak a barátai és semmi nem szabott határt a kóborlásának.
Lassan közelebb lépdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az apró tálat, amit az alak kitett. A házban a sötét ablak sarkában kíváncsi gyerekfej bukkant fel. Csillogó szemek figyelték és visszafojtott hangok szűrődtek ki.
...
Egy lökésre eszmélt fel. Hirtelen megelevenedett körülötte a kép: rohanó embereket, szürke falakat látott és átható szag csapta meg az orrát. A metróban vagyok - vette tudomásul csalódottan, miközben érzékei lassan kitisztultak. Kerülgette a mogorva arccal siető alakokat, majd a mozgólépcsőn állva maga is elbambult. Beszállt az épp érkező kocsiba, leült, és szemét lehunyva ismét a hűvös kockaköveken osont. Érezte ez éjszaka nyirkos lehelletét a bundáján, és bár nem tudta merre tart, mégis érezte, hogy jó irányba fut...
2009-10-08 09:00 csütörtök #
Napok óta itt motoszkál a fejemben, hogy írni kéne. Na nem mintha lenne konkrét téma, csak valamiért vissza-visszatér a gondolat, de miután percekig szemezek az "Írok egyet" linkkel, bezárom az oldalt. Mostanában elég nagy a hullámzás idebent. Hiperrealista és teljesen elvont, álmodozós állapotok kergetőznek, és valami azt súgja, a kettő között lesz a helyes út, de nem tudok (nem akarok?) rátalálni. Örülök a barátaimnak, még ha ez nem is mindig jön le egyértelműen a külső szemlélőnek. Örülök, hogy bár néha legszívesebben az egyedülnél is magányosabban szeretnék bezárkózni valami egészen szűk, sötét helyre, mégis inkább társaságban töltöm az időmet.
Kapaszkodom, amíg csak lehet, ami pedig idebent dörömböl, nem engedem ki...úgy alakult, hogy nincs helye idekint. Soha nem tűnik el, nem szelídül meg, de senki nincs, aki miatt újra kiengedném. Senki. Néha kihallatszik a hangja, kiszűrődik a fénye a szöveteken át, de vagy bent marad, vagy hamuvá égek...és ez utóbbi nem ér semmit - egyedül.
2009-09-25 09:02 péntek #
Furcsa, várakozással teli napokat élek. Az előttem álló hévége elég sűrű lesz, tehát valószínűleg nem sok időm lesz gondolkozni, ami tulajdonképpen jó. Szombathelyre menni nincs túl sok kedvem, magam sem tudom, miért. Igazándiból ez az egész kedv-dolog is máshogy működik nálam mostanában, mert olyan dolgok, amikbe eddig szívesen fogtam, most nem mozgatnak. Minden megvan, ami eddig is, de semmi nem ugyanolyan. Árnyalatnyival fakóbbak a színek, tompábbak a fények, a sima most érdesebbnek tűnik, és az egyenesben is mintha lenne egy kis görbület... Az összetartó, alapvető rendező elv botlik meg, és hibázik, hogy az eddig tökéletesnek látott dolgokban is észrevegyem a hibát. Tudom, hogy folyamatos a változás, de mindig vannak biztos pontok, amikbe érdemes kapaszkodni, és ha nem találjuk ezeket, akkor bizonytalabbak a lépteink.
Hiányzik...
2009-09-22 11:47 kedd #
Azt szokták mondani, az ember életében mindig vannak kisebb-nagyobb fordulópontok. Kívülről jelentéktelennek tűnő események, amik aztán teljesen felforgatják, alapjaiban megmozgatják az életünket. Nem tudom, az én esetemben mi volt ez a bizonyos pont, de azt tudom, hogy ahova vezetett, az az akkori eszemmel elképzelhetetlen volt - és ezt most a lehető legpozitívabb értelemben gondolom.
Megváltoztatott. Előhozott jó dolgokat, és eltüntetett rosszakat. Megmutatta, milyen vagyok, és milyen lehetek. Jobban ismerem magam Általa, és mégis az az érzésem, hogy csak a felszínt karcolom. Szavak, gondolatok, érzések vernek visszhangot bennem azóta is - és fognak ezután is. Kitörölhetetlen nyomok maradnak Utána, de nem is szeretném kitörölni, ami maradt, hiszen minden mosoly, minden hang, legyen édes vagy keserű, mind hozzátett valamit ahhoz, ami vagyok, és amit érzek.
Azóta álmok izzottak fel, és hunytak ki, csillogó port hagyva maguk után. Soha senki nem fogja tudni megtenni, amit Ő tett, senkitől nem kapom meg azt, amit Tőle kaptam. Nem tudom, mivel kezdődött, nem tudom pontosan, hol pattant ki a szikra, de emlékszem, mikor ezt mondta: "tisztában vagy vele, hogy már nem játszunk?". Évekkel ezelőtt, egy szeptember 22-i éjszakán pontosan tudtam, hogy nem játszunk - és a világ megfordult velem.
2009-09-18 20:59 péntek #
Ünnepeljük a mozit. A mozit, amelyik nagy kegyesen elengedi a jegyár kb. felét négy napra. A mozit, amelynek vezetősége/főnöke/irányítója nem gondol bele, hogy ha nem csak ez a négy nap lenne, vagy a többi napon sem annyi lenne, amennyi, akkor hosszútávon jóval nagyobb bevételt érhetne el. A mozit, amelyik jól tudja, hogy a különleges mindig is vonzóbb, mint a "közönséges", ezért - a még nagyobb bevétel reményében - erre a négy napra sem csökkenti az árát.
Jó lett volna a filmet 3D-ben nézni, hiszen sokkal nagyobb úgy az élmény. De ez a kivételek közé tartozik, így bár megnézzük (nem 3D-ben), az élmény mégis egy árnyalatnyival - vagy mondjam úgy, egy dimenzióval haloványabb lesz. A mozi elrontotta saját ünnepét.
2009-09-17 22:03 csütörtök #
Kedden Enikő névnap volt...
Még valamikor szőke kislány kora gyermekkoromban történt, hogy szerelmes lettem (vagy legalábbis így gondoltam akkor) - óh, gyermeki ártatlanság... Általános iskola második osztályában volt egy lány, akiről az egy padban ülés, vagy a szünetekben együtt töltött idő miatt érezhettem úgy, hogy közelebb van hozzám, mint mások. Előttem van a csillogó kék szempár, a mosolyós arc és a huncut nevetés is itt csilingel a fülemben.
Egymás kezét fogtuk, amikor valahova ment a csoport. Persze kettesével egymás kezét fogta mindenki más is, de mikor a tanító néni szólt, hogy indulunk, akkor mindig egymást kerestük, hogy "leszel a párom?". Folyamatosan mosolygok, ahogy ezt írom, mert annyira valószerűtlen az egész, mégis teljesen belém ivódott ez a röpke emlék.
Aztán egy napon, valamikor az iskolaév vége felé, odajött, és szomorúan közölte, hogy elköltöznek a családdal - Kanadába. Ott voltak rokonaik, és most is emlékszem, ahogy egy séta közben mesélte, milyen érzés repülőn ülni... Elköltöztek. Szomorú voltam. Bármennyire gyerek voltam is, valami mégis megmozdult bennem akkor.
Hogy miért jutott mindez eszembe? Kedden Enikő névnap volt...
2009-09-11 11:36 péntek #
Azon gondolkodtam(!), hogy túl sokat agyalok blogolás előtt. Már nem akarom a "reggel felkeltem" és az "este lefeküdtem" közti leírós bejegyzéseket, de azt sem igazán tudom, hogy mit szeretnék helyette. Valahol a lét és a gondolkodás között kéne lebegni (ez de fellengzősre sikeredett), de a gondolataim nagy része nem ide való. Amikor van valami, amit ide írhatnék, akkor meg szeretném jól megírni, hatásosra...ütősre.
Ehhez viszont tervezni, átgondolni, fogalmazni kell, amit viszont rendszeresen túlzásba viszek. Egészen addig, amíg már nekiállni sincs kedvem, vagy jegyzetként végzi valahol pár sor megírása után, hiszen amikor (nagy ritkán) jön az ihlet, akkor nem mindig vagyok olyan helyzetben, hogy leírhassam, amikor pedig írásra készen vagyok, a gondolatok köré fénytörő köd ereszkedik, és már nem ugyanazoknak látszanak, mint születésükkor.
Nem egyszerű ez a blogszakma, nah
2009-09-05 20:08 szombat #
Az acél erős. Hevítése közben elérkezik egy pont, amikor elveszti mágnesezhetőségét, és miután visszahül, rideggé, törékennyé válik...
A szív erős. A lángolásban egyszercsak elérkezik egy pont, amikor elveszik valami, és ha a lángok kihunytak, rideggé, törékennyé válik...
2009-08-26 21:48 szerda #
Minap kiscsoportos foglalkozás keretében megtekintettük a Ludwig Múzeumban a Robert Capa munkáiból készült kiállítást. Korábban nem nagyon tudtam a világhírű fotósról, és bár híresebb munkáival szinte mindenki találkozott már, mégis maga az ember kevésbé volt előtérben. Ez egy fotósnál érthető is, de a kiállítás segített ezt egy kicsit egyensúlyba hozni.
A kiállítás a közel ezer képet felölelő gyűjtemény, az ún. Robert Capa Master Selection egy részéből készült. Ebből a gyűjteményből mindössze 3 példány létezik a világon. Egy New Yorkban, egy Tokióban, a harmadik példányt pedig a Nemzeti Múzeum vette meg nemrégiben. A kiállított képeken keresztül részesei lehetünk Capa életének, és munkájának főbb állomásait is megtekinthetjük.
Mivel én inkább csak hobbi/csodáló viszonyban vagyok a fotózással, ezért könnyen lenyűgöztek a fekete-fehér képek, de biztos vagyok benne, hogy a hozzáértők is hasonlóan éreznek. Úgy gondolom, a digitális fotózás világában nehéz elképzelni azt, amikor csak egy lehetőség van egy kép elkészítésére. Nem lehet egyből visszanézni, törölni, vagy netán effektekkel ellátni a frissen lőtt képet, és ebben rejlik számomra az igazi varázslat Capa képeiben.
Az emeleti kiállítóteremhez vezető lépcsőfordulóban elolvasható a fotós életútja, és már itt sejthető, hogy nem mindennapi élete volt, de ez a képekből, illetve a mögöttük megbúvó történetekből egyértelművé válik.
A háborús frontokon készült képét nézve előttem lebegett híres mondása, miszerint „Ha nem lett jó a képed, nem voltál elég közel”. Azt hiszem, ha valakiről el lehetett mondani, hogy közel volt, akkor az ő. Elég, ha az egyik leghíresebb, és egyben legtöbbet vitatott képére, a Milicista halálára, vagy a normandiai partraszállás első hullámában készített képeire gondolunk. Egy másik gondolat tőle, hogy a háborús riporter akkor örül, ha munkanélküli. Robert Capa ritkán volt ilyen értelemben munkanélküli, ami egyfelől örvendetes, hiszen kiváló munkáit főleg ebben a környezetben készítette, de ugyanakkor mindannyian örültünk volna, ha máshogyan bontakozott volna ki a tehetsége...
Mindenképpen fontos még megemlíteni a tárlatvezetést, ami nélkül a kiállítás csak képek sokasága lett volna. Így viszont sok kép története elevenedett meg, és nem kevés háttér-információ is elhangzott, ami igazán egységessé tette a kiállítást.
Mindent egybevetve nagyon tetszett a kiállítás, és csak ajánlani tudom mindenkinek, legyen szó fotózás iránt érdeklődőkről, a történelem szerelmeseiről, vagy egyszerűen olyanokról, akik szeretnék megismerni kicsiny hazánk egy világhíressé vált gyermekét.
Külön érdekesség, hogy belelapozhattunk a teljes Master Selection-t tartalmazó könyvbe, ami kíváncsivá tett minket, hogy vajon mennyiért lehet itthon hozzájutni. Egyes tippek szerint 20ezer, mások 15ezerre saccoltak. Két találomra kiválasztott magyar weboldalon elég nagy eltérést tapasztaltam. Egyik helyen 23ezer forintért lehet hozzájutni (akciósan!), a másik oldalon már csak 11ezret kérnek érte, ugyanakkor az Amazon.com-on (ahonnan sajnos nem szállítanak Magyarországra) átszámítva már csak valamivel több, mint 5ezer forint a könyv ára. Ehhez nem nagyon van mit hozzáfűzni...
2009-08-23 22:16 vasárnap #
Ahhoz képest, hogy múlt hét vége felé azon gondolkoztam, nincs semmi programom a küszöbön álló egy hétnyi szabadságomra, egy nap híján minden napra akadt valami menni- és néznivaló. Láttam fotókiállítást, repülőket, mesterségek ünnepét, fürödtem tóban (nem, nem Balaton), és fotóztam Vácott. Némelyik eseményről lesz részletesebb bejegyzés, de addig is annyit, hogy rég volt már ilyen jó, és tartalmas szabadságom
2009-08-17 22:45 hétfő #
Amikor úgy érzed, hogy jó úton haladsz, hogy elsimulnak a ráncok, és szűnnek a hasogató fájdalmak, akkor jön. A máskor alig hallható hangok döbörgő robajjá erősödnek, amibe a mozdulatlannak hitt tárgyak beleremegnek. A kellemes illatok szúróssá válnak, és az éjszaka tompa fényei bántón vakítanak. Minden...minden azt sugallja, hogy hasztalan próbálod elnyomni azt, ami valahol legbelül meghatározza a lényed.
Elég egy gondolat, egy molekulányi illat, vagy akár egyetlen apró villanás, hogy hirtelen minden újra teljes valójában öntse el a steril kis világodat. Hiába érzed úgy, hogy most már menni fog, és erős vagy - illúzió minden.
2009-08-16 20:24 vasárnap #
Néha van úgy, hogy a szavak bent ragadnak. Áll a kéz a billentyűzet felett, és az ujjak tétován lecsapnak, hogy aztán a következő mozdulattal újra eltüntessük a betűket. Vannak bent történetek, apró mozzanatok, csendes hangok, vagy épp üvöltő szavak, mégsem találják a kivezető utat...
